„Addig süssük, amíg kész nincs.” Több mint húsz éve jelent meg először Váncsa István legendás szakácskönyve, mely az előételektől a desszertig, a legegyszerűbb fogásoktól a különlegességekig hű lenyomata a szerző több évtizedes főző- és receptgyűjtő szenvedélyének. Most számos új gasztroesszével és a világ szinte minden tájáról származó fogásokkal kibővítve, összesen 1173 receptet egybegyűjtve újra bizonyítja: a gasztronómia jóval több főzésnél és evésnél – art de vivre, életművészet. Ennek a könyvnek már ránézésre van karaktere – olyan érzést kelt, mintha mindig is létezett volna valahol. Következetességre ne nagyon számítsunk, figyelmeztet maga a szerző is, aki szerint a főzéshez nincs szükség mérlegre – az alapanyagok mennyisége és aránya ugyanis a szakács ízlésén túl az időjárási viszonyoktól, a planéták állásától és a politikai helyzettől függ. Sőt, ha olykor meg is adja a főzés-sütés időtartamát, ezt sem muszáj véresen komolyan venni, elvégre „mindenki főzzön úgy, ahogy neki jólesik”. Aki a besamel, a rántás vagy a krumplipüré elkészítésére kíváncsi, talán csalódni fog, megtudhatja viszont e pazar kulináris enciklopédiából, miként ragadható meg a báránycsülök elkészítéséhez társuló transzcendens mozzanat, egészen pontosan mennyire volt részeg Prométheusz, amikor hazavitte a tüzet, vagy miként egyesítette Olaszországot a makaróni. Vagy az új írásokból: miképp kapcsolódik a socca nevű nizzai csicseriborsó-lepény az 1543-as török ostromhoz és egy hőslelkű mosónőhöz, hogyan készíti Toulouse Lautrec a disznódelfint, vagy rendes konyhákban a konzerv szarvasgomba és a vajas morzsa tiltása miért örök, mint a newtoni gravitációs állandó. És hogy miként érdemes olvasni mindezt? Ahogy az 1975-ös Barbeito Malvaziát isszuk. Lassan, ízlelgetve.