Ez a regény a szívekről lehulló köveké. A megkönnyebbülésé. A főgonosz, miután megszabadul a szívét nyomó kőtől, próbál főhőssé válni, keresi a helyét a történetben. Tervet sző: egy aukción megveszi és elzárja az emberek elől a csendet és a nyugalmat, aztán Éjfélt kivéve elraboltatja a napszakokat, így a világ egyetlen pillanatba merevedve vár megmentőre és csodára. A csodák kiveszőben, de megmentőket még lehet toborozni. Egy fodrász, egy súgó, egy köszörűs, egy sírásó, egy siket asztalos és egy alkalmi betörő segít ebben két églakó szamárral, a kárpit kék mackóival és más mesehősökkel együtt. Hogy véget ér-e valaha az örök éjszaka, rajtuk múlik. Néha kissé részeg, máskor túl józan kalandjuk egymásba szövődő meséken, álmokon, emlékeken és egy közkönyvtáron át vezet az ég koromrúzzsal felskiccelt vidékeire, hogy Derengmár határán vívjanak végsőnek ígérkező csatát. A szerző ötödik önálló kötetében visszaköszön az Estvér és az Ólompegazus című regények világa. Mese felnőtteknek, méghozzá csutkamese. * – Nem tudakoltam. Az már magánszféra. Az olvasás szertartás, a könyv szentély, de a könyvtáros nem pap. Nem gyóntatok, nem prédikálok, nem példabeszélek, és nem is ígérek megváltást, az ilyesmit az írókra, a költőkre és a szaklektorokra, a betűk szerzeteseire és inkvizítoraira bízom. Soha, de soha nem kérdem, hogy mire kell a könyv, azon túl, hogy olvasásra kell-e. Ha adom, jó szívvel, ha nem adom, oka van. – Akkor elmondom én, mi ügyben fontoskodott a két csacsi – közölte a lány. – Odamond grófjáról, más néven Ábrán Ábrándról van szó. A legrettegettebb mégmártózóról, a kétrételkedők prófétájáról, az az igenlő tagadás és tagadó igenlés parázslójáról, a legelső mesélőről, aki megtanította az embereket hazudni. – Á, tudom, tudom! – kocogtatta meg Hadona úr az orra hegyét a pipaszárvéggel. – Ő az, akit úgy pár száz esztendeje vérmes roppantyúmadárrá változtatott és kalitkába börtönzött valami nőszemély. Amikor a méterárubolt lehúzta a redőnyt, sokáig kihasználatlan maradt az üzlethelyiség, és Brúnó nem tudta volna megmondani, mikor nyílt meg a talponálló. Habár kopottak voltak az asztalok, karcoktól tarkállott a pult és felmoshatatlanul mocskosnak tűntek a padlócsempék, lepukkantsága ellenére a Kamuflázs akár pont aznap is nyithatott, amikor tavaly nyáron Edével és Zsomborral először betévedtek ide. A betévedés szó szerint tévedésnek tűnt, legalábbis neki, mert idegennek érezte magát az indigókék micisapkák szemmagasság alatt nyújtózó tengerében, a gépzsíros kezű, roggyos nadrágú és rongyos cipőjű, borleheletű emberek között, akiket sosem látott az utcán, akik sosem jöttek be vagy mentek ki, csak álltak csüggetegen a nagyfröccsük felett. Mintha a Kamuflázs tér- és időkapu lett volna egy régmúlt külvárosba.