Új, javított kiadás Kóka Rozáliát, a Népművészet mesterét, a közismert mesemondó előadóművészt megérdemelt kitüntetés érte, amikor a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé választotta. Több mint négy évtizeden át elhivatott munkása a magyar népművészetnek. Gyűjtötte, ápolta, terjesztette a magyar néphagyomány értékeit. Felkutatta, feltárta saját őseinek, a szegénységben, hányattatásban, megszégyenítésben szenvedő bukovinaiak kultúráját. Előbb Andrásfalvy Bertalan támogató szavai, ablakot nyitó rendezvényei, majd Várkonyi Imre értékelő buzdításai, aztán Domokos Pál Péter gyűjtésre serkentő útmutatásai nyomán indult el, és lett a tevékenysége egyre gazdagabb, sokrétűbb. Abban a társadalomban vált felnőtté, gondolkodó emberré, amikor környezetében csúfolták a székelyes tájszólást, amikor a hagyományos viselet használatát megvetették, amikor lenézték a másféle tárgyi kultúrájú ún. „idegeneket, jöttmenteket”. Fokról fokra erősödött benne a bukovinai gyökerek iránti ragaszkodás. Viszontagságos bukovinai, moldvai, hazai gyűjtőutakon, felszámolásra ítélt, magára hagyott házak elmagányosodott lakóinál, megsárgult kéziratok között, archívumokban, könyvtárakban és mindenütt kereste és meglelte hontalanná vált népe szellemi örökségét. dr. Kriza Ildikó * Nannyó és nagyapó csendesen diskurált, többnyire Bukovinát emlegették, ahol minden szebb és jobb volt, mint itt. Egyszer csak nagyapó megszólalt: „– Véró, egy kicsit kemén ez a málé!” Nannyó felcsattant: „– Kemén a nyavalyát! Kendnek semmi se tetszik!” – Hozzám fordult, s azt mondta panaszosan: „– Ládd-e, anyámé, nagyapókád eszen meg szájval!” Egy ideig csendben ettünk, majd nagyapó békítően megkérdezte: „– Jut-e eszedbe, Véró, hogy odahaza, Bukovinában melyen édes terebuzák vótak? A szinyik es sárigabb vót, mint ezeknek” – simított apó az előbbi sértés érdességén. „– Bizan, igen!” – hagyta rá nannyó békülékenyen. – „Eppe eszembe vót tennap, hogy a Porondon melyen szép nagy káposzták termettek. Nagyobbak, mint a leánkának a feje.” – Kicsi, agyondolgozott kezével megsimította a hajamat. Encikével összerúgtunk az asztal alatt, a szemünk összevillant. – Bukovina, Bukovina... – dünnyögtük kajánul. Nagyapó folytatta: „– Emlékszel-e, Véró, hogy Bukovinában mekkara pityókák termettek, s a hagymák es akkarára nőttek, mint a kujakom?” – felemelte összezárt, nagy, csontos öklét, s felmutatta. „– Igen, biza! S Bukovinába’ a faszulykák es mekkarára megnőttek!” – toldotta meg nannyó. Encikével már szinte megpukkadtunk a visszafojtott nevetéstől. – Bukovina, Bukovina! – ismételgettük suttogva, s az asztal alatt összerugdostuk egymás lábát. […] Volt másik hazánk is, amit úgy hívtak, hogy Bukovina, ahol minden nagyon szép és jó volt, és ahonnan valamiért el kellett jönnünk. Gyakran kezdték úgy is a mondataikat, hogy: „Mikor Bácskába’ vótunk...”, de engem csak az a titokzatos, varázslatos szó izgatott, hogy: „Bukovina!” Egyszer csak elemi erővel kezdtem vágyakozni Bukovinába. Figyelni kezdtem erre a szóra. Valahányszor valaki kiejtette a száján, fellobogott bennem a vágy, hogy elmenjek oda. Képzeletben újra és újra Bukovinában jártam. Bukovina földje sima, mint az asztal, a közepén kristályvizű folyó folydogál, amit úgy hívnak, hogy Szucsáva, és le lehet látni a fenekére. A vízben aranyos hátú halak játszadoznak, a parton, zöldellő réteken, szép kövér tehenek, gyönyörű fehérgyapjas bárányok legelnek. S a Porondon, a vízparti fövenyen valószerűtlenül hatalmasra nőnek a pityókák, s a káposzták, s a faszulykák, s még a vereshagymák es! Valakitől azt hallottam, hogy Felsőnánától „erőst messze van” Bukovina. Autóbuszt, autót, vonatot a mi kicsi zsákfalunkban akkor én még nem láttam. Szóbajöhető jármű csak a lovas kocsi lehetett, ami nekünk is volt, a rokonaimnak is volt, mindenkinek volt. Még jobb lenne egy hintó! […] Álmodozva, ezerszer is elgondoltam bevonulásomat Bukovinába. Természetesen gyönyörű királykisasszonynak képzeltem magamat. Türelmetlenül vártam, hogy már végre egy kicsit megnőjek, és akkor indulok! Két évtized múlva annak is eljött az ideje.