„Memento mori!” „Emlékezz a halálra!” – köszöntik egymást a szigorú életû trappista szerzetesek. Súlyos, drámai intelmük lebegett szemünk elõtt, amikor munkánkat elkezdtük, hogy a vörösvári temetõk történetét papírra vessük. De mégsem szorongva vagy fájdalomtól átitatva tettük ezt, hanem az õseink iránti szûnhetetlen tisztelettõl vezérelve. Városunk nemcsak azokból az utcákból, terekbõl áll, amelyek mentén lakóházak, közintézmények, üzletek, üzemek, irodák vagy éppen szórakozóhelyek sorakoznak – nemcsak abból a nyüzsgõ és izgalmas, örökké változó és nyughatatlan világból, amely az élõk mindennapi tere, hanem szerves része a temetõ is, ahol az egykori lakók alusszák csendes és mély álmukat. A holtak városa – ahogy az egyiptomiak nevezték – az élõk városának tükörképe. Haloványabb, holdezüst színû kép ez, de a mi kultúránkat, gondolkodásmódunkat, érzelemvilágunkat tükrözi. Memento mori! – Emlékezz a halálra! S tiszteld azokat, akik már átlépték lét és nemlét küszöbét, s akik szemében csillagok és galaxisok távoli fénye ragyog. De Õk még sincsenek távol; velünk élnek. Ott ülnek ünnepi asztalunknál, részesei mindennapjainknak; vigyázzák tétova lépteinket, segítik eligazodásunkat abban a reménytelenül sûrû labirintusban, amit úgy hívunk: világ, amit úgy hívunk: élet