A Débat 1983 novemberi számában megjelent és rövid időn belül a legtöbb európai nyelvre lefordított írás egyszerre volt védő- és vádbeszéd. Védőbeszéd azért, mert a mellett a Közép-Európa (Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia) mellett emelte fel a szavát, amely a kulturális hagyományait tekintve a kezdetektől fogva mindenestül a Nyugathoz tartozott, és amelyből ez utóbbi akkoriban kizárólag a politikai rendszerét volt hajlandó érzékelni, és így csak a keleti blokk egy térségét látta benne, pedig ez a kultúra nem egy szűk elit kiváltsága, hanem egy olyan élő és ható érték, amely képes maga köré gyűjteni az embereket. Vádbeszéd pedig azért, mert ennek a „kis nemzeteket” összefogó és önnön esendőségét tisztán látó térségnek a tragédiája valójában magának Európának a tragédiája, annak az Európának, amely nem vesz tudomást erről az egységről, sőt az eltűnését sem érzékelte. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mindez nem Európa megszűnésének az egyik jele-e. A szöveg értékét nem csupán a meggyőző ereje adja, hanem a szerző, a korszak legnagyobb európai írói között számontartott Milan Kundera személyes, szenvedélyes és nyugtalan hangja. Ezt az írást adjuk most kötetben is közre Pierre Nora bevezetőjével a fiatal Kundera által az 1967-es csehszlovák írókongresszuson előadott, a prágai tavasz szellemiségét tükröző beszédével együtt, amelyhez Jacques Rupnik írt előszót.