Valamikor réges-régen a férjemmel, Jonnal poroszkáltunk az élet útján. Hétköznapi, szürke élet volt, és működött. Világosszürkén és szépen. Szerencsésnek és áldottnak éreztünk magunkat, és azok is voltunk. Normálisak. 2023. október 7-e reggelén Rachel Goldberg-Polin szeretett huszonhárom éves fiát, Hersh-t elrabolták az egység és a szeretet ünnepének hirdetett zenei fesztiválról, és Rachel élete abban a pillanatban örökre ketté szakadt az Az Előttre és az Az Utánra. A következő tizenegy hónapban Rachel és a férje, Jon fáradhatatlanul dolgoztak nyilvánosan és a kulisszák mögött is, hogy kiszabadítsák a túszokat, némi emberséget leheljenek ebbe a helyzetbe, miközben szüntelen érzelmi és lelki kínokat álltak ki. Rachelt az elevenbe vágó és lázas könyörgéseinek ereje hamarosan a túszválság arcává tette. És amikor 328 nap erőszak és kegyetlenség túlélése után Hersh-t és öt másik foglyot kivégeztek, Rachel lett az arca annak a végső árnak is, amit meg kellett fizetniük. Az Amikor újra együtt leszünk című könyvében Rachel papírra veti minden fájdalmát, szeretetét és vágyódását, hangot ad a köztünk élő megtörteknek, és emlékezetünkbe vési, hogy még akkor is létezik fény, csak máshogy, amikor a világot fojtogatja a sötétség. Hogy hogyan találjuk meg? Az, ami vele történt, szélsőségesen megrázó, de lényegét tekintve egy egyetemes történet arról, hogyan viseljük el a gyászt. Történet arról, hogyan emlékezzünk, hogyan tartsunk ki, hogyan szenvedjünk és hogyan szeressünk. "Vannak napok, amikor teljesen összeomlok", írja. "Megállás nélkül végig sírom a napot. Azt hittem, ez fizikailag nem lehetséges, de a sírás egy pillanatra sem szünetel. Ez nagyon hosszú idő a sírásra. Reméltem, hogy felszáradnak a könnyeim. Aztán vannak napok, amikor leheletnyi napfényt látok. Nem odakint. Magamban. Bennünk".