Csoóri Sándor: Divatok ide vagy oda – kezdettől fogva így gondolom: a magyar költészet nélkül nem volna magyar nemzet, magyar szellemiség, ami egyértelműen azt jelenti, hogy ezután se lehet. Hiszen az igazi költészet mindig szembesülés az igaztalan, romboló élettel, miközben a legforróbb vágyakozás is arra, hogy a teljesség átélői és birtokosai lehessünk. Legyen szó szabadságról, szerelemről, szellemről, a lét legdrámaibb kérdéseiről. Ma például a költészet legizgatóbb föladata az, hogy a félrevezetett, a becsapott, a többszörösen is manipulált emberben újra fölébressze természetes ösztöneit és a saját határain is túlmutató képességét. Továbbá, hogy őrizze, védje, gazdagítsa nyelvünket, mert ha holnap és holnapután már nem lesznek nagy költők, a civilizáció aszályos körülményei között elsorvad a nyelv, a sorvadástól pedig törvényszerűen meghanyatlik a gondolkodásunk. Európa új tagországaként várhatna-e ránk ostobább balsors?