Ez a regény keresi a fényt. Felkapcsolja a gyerekkor lámpáit és bejárja azt a valaha biztonságos világot, ahol még minden rendben volt. Apa, anya, nagyapa, nagymama – akkor még pont az volt, ami akarva volt. Csak később akar a gyerekkor szereplője valami mást. Másnak lenni, nem olyannak, mint akiket ismer. El akarom hagyni a biztonságot, oda akarok menni, ahol van szabadság, ahol nyitva a világ minden ajtaja. És odakerül, és elindul a vergődés, csatározás a tanárokkal, csatározás a felnőttekkel, különösen az apával, akinek ez a valaha sokat ígérő gyerek most a kudarc, a csalódás. Amint megjelenik a vágy, elvész a biztonság. Gimi, Budapest, egyedüllét. Sok ellenséges felnőtt és sok új barát. Az első nagy élményeket, az ismerkedést az önálló élettel egy félelmetes társ kíséri, a szorongás. Lesz-e belőlem valami, mondjuk ha más nem, legalább felnőtt? A regény folyamatosan átjár a biztonságból a támaszokat és segítőket vesztett kamaszkorba és vissza. Közben persze sokat nevetünk és néha sírunk is, de a fogainkat nem csikorgatjuk, mert a sors forgatagos eseményein könnyedén és boldogan siklunk, mert pontosan ismerjük, velünk is ez volt. És minden nehézség mögött felsejlik az az érzés, hogy de jó, hogy vagyunk. A csokimikulásos lány nyomot hagy a szíven, egy turistajelzést, hogy ne tévedjünk el, amikor magunkhoz akarunk közel kerülni.