Ha, mint a legnagyobbakéban, Hrabal életművében is vannak olyan regények, amelyeken nem fognak az évek, és amelyeknek színei, hangulatai egyáltalán nem fakulnak, és amelyekhez idővel csak egyre makacsabbul ragaszkodik az olvasó, a Sörgyári capriccio mindenképpen közéjük tartozik. Olyan mesebeli, délibábosan reszkető díszletek közé csöppenünk, ahol már-már valóban elhisszük, hogy megállt az idő, hogy a szereplőkkel együtt mi is boldog Csipkerózsika-álomba szenderültünk. Egy talán sohasem létezett, mégis otthonosan ismerős kisvárosias és békebeli világ idillje ragyogja be ezeket a lapokat, amelyeken Hrabal édesanyjának, nevelőapjának és az életművében gyakran felbukkanó, habókosan bölcs tanítómesterének, Pepin bácsinak a fiatalsága elevenedik meg. „Chagall festészetének stílusa ihletett - írja Hrabal -, s a külső, szembeszökő eseményeket feljegyző és montírozó poétikát a vágy belső modelljével ötvöztem, és ez a vágy tette lehetővé, hogy egy fiatalasszonnyá változzam, a képzelet zseblámpájával bevilágítsak a múltba, és megjelenítsek egy életszeletet, melyből szövegbe menthető egy gyönyörű asszony, akit elnyelt a könyörtelen idő.”