A nemzeti büszkeség és a vallásos érzület két olyan téma, amely nehezen tűri a viccelődést. Naná, hogy a Monty Python csapata mindkét érzékenységet megpiszkálta, utóbbit az 1979-es Brian élete, előbbit a négy évvel korábban bemutatott, 1975-ös Gyalog galopp című nagyjátékfilmjükkel. Az Arthúr-legendakör merő fikció, így tág teret enged késői korok feldolgozásainak, melyek közül talán a Gyalog galopp közelít hozzá a legkevesebb tisztelettel, és a film cselekményéhez csupán kiindulási alapot jelent, hogy aztán a Monty Python csapata szabadra engedhesse féktelen fantáziáját. A középkor történetének olyan cseppet sem szívderítő mozzanatai is terítékre kerülnek itt, mint a pestisjárványok vagy a boszorkányperek, és a humoros ábrázolás ellenére és jól kitetszik az emberi ostobaság természete. A film más jelenetei a történelemi legendák kliséinek parodisztikus újraértelmezései. A korábban csak humoros szkeccseket rendező alkotók számára komoly kihívást jelentett egy nagyjátékfilm megrendezése, de a tapasztalat hiánya előny is jelentett, mert nem kötötte a kezüket a megszokás, és bátran alkalmaztak olyan önkényes megoldásokat, amelyeket profi filmkészítők talán elvetettek volna. Az EMI Films ezt látva el is állt a film finanszírozásától, így többek között olyan híres rockelőadók támogatásával készülhetett el végül az alkotás, mint a Led Zeppelin, a Pink Floyd, a Jethro Tull-os Ian Anderson vagy Elton John. A film költségvetése így sem tette például lehetővé, hogy az eredeti elképzelésnek megfelelően lovakat béreljenek, ezért a pythonok úgy döntöttek, hogy a karakterek lovaglást mímelnek, miközben a hordárok kókuszdióhéjakat ütögetve nyargalnak mögöttük. A korabeli kritikai fogadtatás vegyes volt, de idővel a film igazi klasszikussá emelkedett, és az új évezredben rendezett közvélemény-kutatásokon előkelő besorolást nyert minden idők legjobb vígjátékfilmjeinek versenyében.