A Liber Mortist férje, szerelme, írótársa halála után három hónappal, 1982. május 25-én kezdte írni Szabó Magda, és 1990. február 27-én tette ki a pontot az utolsó mondat végére. Az írás a gyászmunka része, az életben maradás eszköze volt számára, csak így dolgozhatta fel a feldolgozhatatlant. A regény gyötrelmes, megrendítő belső monológ és képzeletbeli párbeszéd Szobotka Tiborral, hiszen Szabó Magda hitt az e világ és a túlvilág közti átjárásban. Harmincnégy együtt töltött, minden megpróbáltatása és viszontagsága ellenére gyönyörű évet idéz fel, ezt siratja, ezt könyörgi vissza. Képtelen megbékélni azzal, hogy mindez egyszer s mindenkorra véget ért. Írásainak minden szavából, sorából süt a fájdalom, az eltűnt idő nyomába eredve, napról napra szakadatlan, engesztelhetetlen harcot vívva az elmúlással. S közben lelkifurdalás gyötri, önvád marcangolja: vajon méltó társa volt-e imádott férjének, vajon mindent megtett-e azért, hogy Szobotka kibontakoztathassa alkotói tehetségét, és írói sikereket érhessen el? Most szeretné jóvátenni vétkét, ha volt, és ez az egyedüli indok a folytatásra, a tovább élésre. Neki még feladata van: gondoznia kell férje életművét, és elérnie, hogy Szobotka Tibor elfoglalhassa végre méltó helyét a magyar irodalomban. A Liber Mortis, azaz a Halál könyve így válik egy mindent lebíró, síron túli, már-már mitológiai szerelem könyvévé, míg a halottas könyvből szerelmes könyv lesz, hiszen „mindenkinek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában…”