Hol a vers? Ahol a próza tája a dal tengerébe mosdik. Mert föveny a vers, partvonal, apálykor inkább próza, dagálykor inkább dal. Korszakhatár a vers, a kamaszkor utolsó – mindig visszatérő – tavasza. Még kandikálnak belőlünk az örömök és traumák dalai, de már a próza hosszú mondatokba szőtt felnőttességét, hivatalosságát, szerelmét ízlelgetjük. Egyetlen évszak ez, de nem tünékeny: a vers az a pillanat, ami örök. A próza és a vers természete, iránya ellentétes. A próza a külvilág morzsáiból áll össze mozaikká, lassanként szerzi, gyűjti a szerző. Kövekből, téglákból válik épületté, palotává, olykor otthonná. A vers viszont belülről fakad, világra pottyan. Kimondod, leírod, máris izeg-mozog, kalandra vágyik. El kell engedned, mint a hirtelen megnőtt gyermeket a szülői (prózai) házból. A verset – az örök pillanatot. Mert önmaga ára a vers, fizetség, lélekpénz, líra: az a dolga, hogy másoké legyen. Így költi a költő, a mindig fizetni kész nincstelen. * Egy krétacsonk és némi utcasor, lombárnyas aszfalt kellene, hogy arra skicceljem fel versemet. Ne kapkodj! Jobb, ha akkor olvasol, ha jött már eső ellene és elmosta a végképp giccseset: hogy így rebeg a szív, az érzelem amúgy facsar, hogy ajkadon stoptáblarőt és nyálálló a rúzs, és csókod lett a harmadik szemem, így kedvem már nem is nagyon, inkább csak kábé l’art pour l’art borús…