A félelem megdermeszt vagy menekülésre késztet. Vagy arra, hogy felülmúld önmagad. Ez a félelem paradoxona. A félelem velünk van a világ kezdete óta. Kezdetben a világ egymagában volt, az első kozmikus ember, Purusa alakjában. Purusa körültekintett, és önmagán kívül semmit sem látott. És akkor azt mondta: „Én vagyok.” És amint kimondta – elfogta a félelem.  Az ókori ind bölcseleti művek, az upanisadok teremtésmítoszainak egyike kezdődik így. A kozmikus ember aztán azt gondolta: „Mitől is félek, ha rajtam kívül nincsen semmi más?” Akkor elhagyta a félelem, hiszen mitől is félhetett volna? Félni csak egy másiktól lehet. Ám amint ezt kimondta, magányosnak érezte magát, és azt kívánta, bárcsak lenne vele egy másik – vágyat érzett. Megduzzadt, kettéhasadt, hím és nőstény lett belőle, és nemzette a világot. A kozmikus embernek ez a története a félelem paradoxonának az egyik első megfogalmazása. Purusa azáltal győzte le a félelmét, hogy megteremtette a világot. Mert a félelem megdermeszt vagy menekülésre késztet. Vagy arra, hogy felülmúld önmagad.